Nem tudom... vagyis igen... csak nem merem... vagy mégis... tudom, hogy kellene... de... Egy biztos csak... a bizonytalanságom.

Lehetek-e boldog a másik boldogtalansága árán... vagyis nem boldogtalan... csak a szíve egy része nincs vele, ezért az örökös szomorúság itt van mindig. Próbálok mindent megtenni érte, de a hiányt nem tudom pótolni. Egy asszonnyal, nővel, lánnyal... fel lehet venni a versenyt, de egy kisgyerekkel nem... és nem is akarom. Nem tudom mit tegyek, türelmes vagyok és nem szólok... hiszen nincs miért... érzem és tudom, hogy nagyon szeret... de nincs pillanat, amikor ne a kisfiára gondolna... és ez így van jól... így kell lennie... így helyes. DE... a gyermek anyja ezt kihasználja és zsarolja... mindent bevet... a nem láthatod és nem beszélhetsz vele... vagy most vagy soha... nem érdekel... akkor ne gyere... mert nem érdekel a gyereked... és hasonló mondatokat vág a fejéhez és gyilkolja a lelkét, szaggatja a szívét... És én engedek, mert tudom, hogy ha most nem megy, akkor tényleg nem láthatja és abba belehal... hát engedek.... Közben sír a lelkem, mert az én gyerekeim apja nem közeledik, nem érdeklődik, nem foglalkozik a gyerekeivel... mert itt van más... hát nevelje és tartsa el más... és nem érti, hogy a gyerekeknek miért a párom és nem az apjuk véleménye a fontos...Itt állok hát egy ördögi körben... Engedek egy zsarnok nőnek egy kisfiú és a párom érdekében, miközben a gyerekeim megvetik az apjukat és ragaszkodnak a póthoz... ja, a volt férjem a mostani barátnője gyerekét bezzeg... Na és akkor most teljes a káosz... Mert nem akarom, hogy csak az enyémek legyenek a fontosak, de szeretnék valami stabilitást... és szeretném, ha a párom is megtalálná ezt a gyerekével... és a volt férjem sem lenne ilyen.... Ennyit, csak ennyit szeretnék... És akkor nem agyalnék ennyit, nem a mások életét élném... hanem a sajátomat... végre!